pexels-photo-2120010

Kedd reggel van. Egy négyes ülésen kapok helyet, ahol már apa és fia is ülnek. A vonatút nagyjából 30 perc. De ez a fél óra megjeleníti a két legszomorúbb történetet. És felébreszt..

Valahogy a reggelek nekem inkább csak a túlélésről szólnak, hétköznap szinte sosem alszom annyit, amennyit szeretnék..tudom, nem újdonság, más sem. Most mégis a fáradtságom mellé egy olyan ébresztőt kaptam, amit megmondom őszintén, szívesen kihagytam volna.

Meglepő mód, egész sok hely volt a vonaton, egyből sikerült is leülnöm, miután felszálltam. A helyem egy apa-fia páros mellé „szólt” – hiszen véletlenek nincsenek.. A fiú a telefonját nyomkodta, mélyen belemerült – vagy látszólag úgy csinált – a játékba. Mindeközben az apja beszélgetni próbált vele. Pontosabban: beszélt hozzá. A fiú néhány hümmögésen kívül semmit nem reagált, az apa már mindennel próbálkozott, azt is megkérdezte, nem szeretné-e eltenni a telefonját..nem követelte, csak kérte..ennyit ért.. A kis srác épp suliba ment, lehetett olyan 10 éves..egyetlen dologra kapta fel a fejét, amikor az apja kínjában már arról a játékról kérdezte, amivel játszott..és, hogy letölti ő is. Nem akarta, de így legalább egy pillanatra megkapta a fia figyelmét. Az apán látszott, hogy mennyire hiányzik neki a gyereke, aki ott ült vele szemben.. Aztán a vonat beért az állomásra, adott a fiának egy puszit és ölelést útravalóul – a fiú nulla reakcióval viszonozta – majd elváltak.

Már épp elgondolkodtam volna ezen, bámulva kifelé az ablakon, hogy miért is van ez így, mikor a felszabadult helyre leült egy anya és az olyan 8 év körüli fia. Így folytattuk utunkat..ők, az apa és én.
Még le sem ültek, az anya már a telefonját nyomkodta, majd mikor a kisfiú „rászólt”, hogy tegye már el, csendre intette. Semmi fontos dolga nem volt, látszott, hogy csak pörgeti az oldalt, mindent néz, de semmit nem lát. A fiú még párszor próbált beszélgetni vele, várta, hogy az anyukája figyeljen rá, közben volt, hogy a másik apuka is felnézett..és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol..hogy bárcsak észrevenné magát az anya és bárcsak az ő fia akarna ennyire beszélgetni vele.

Míg beértünk a végállomásra, egy szót se szólt a fiához, majd egyszer csak felállt és elindult..a fiú pedig utána..

Még fél 8 sincs. 4 emberből 2 reménykedett. Reménykedett abban, hogy az, akit ő annyira szeret figyelni fog rá. De nem tette, sőt gyakorlatilag levegőnek nézte. Hogy ki a hibás? Fene se tudja, az apa csak szeretett volna egy kis időt reggel a fiával, de nem követelőzve, kikényszerítve, hanem a gyerekre bízva a döntést.. A másik kisfiú pedig az anyukáját szerette volna..a figyelmét, a mosolyát..ami 1-1 pillanatra felcsillant a szemében, mikor valamit látott a vonatról, de ugyanolyan gyorsan tovatűnt, mikor az anyja erre semmit nem reagált. Vajon meddig lesz még ott az a csillogás? Két év múlva már ő is csak a telefonjába bújik majd beszélgetés helyett? Talán nem..

Kitekintés: Azt hiszem, ma újra megkaptam én is a jelzést, hogy milyen nem akarok lenni és ideje változtatnom, mert egy ideje velem is megint elszaladt a ló. A telefon csak egy eszköz, ami összeköthet egymással..de manapság már inkább elválaszt. Figyeljünk erre, hogy ne így legyen!

Facebook
Pinterest
LinkedIn

Vélemény, hozzászólás?

Ajánló

Legnépszerűbb

Hírlevél

Ne maradj le

Újdonságok és érdekességek

Spamek nélkül.

Kategóriák

Ajánló