Kedd reggel van. Egy négyes ülésen kapok helyet, ahol már apa és fia is ülnek. A vonatút nagyjából 30 perc. De ez a fél óra megjeleníti a két legszomorúbb történetet. És felébreszt..
Valahogy a reggelek nekem inkább csak a túlélésről szólnak, hétköznap szinte sosem alszom annyit, amennyit szeretnék..tudom, nem újdonság, más sem. Most mégis a fáradtságom mellé egy olyan ébresztőt kaptam, amit megmondom őszintén, szívesen kihagytam volna.
Meglepő mód, egész sok hely volt a vonaton, egyből sikerült is leülnöm, miután felszálltam. A helyem egy apa-fia páros mellé „szólt” – hiszen véletlenek nincsenek.. A fiú a telefonját nyomkodta, mélyen belemerült – vagy látszólag úgy csinált – a játékba. Mindeközben az apja beszélgetni próbált vele. Pontosabban: beszélt hozzá. A fiú néhány hümmögésen kívül semmit nem reagált, az apa már mindennel próbálkozott, azt is megkérdezte, nem szeretné-e eltenni a telefonját..nem követelte, csak kérte..ennyit ért.. A kis srác épp suliba ment, lehetett olyan 10 éves..egyetlen dologra kapta fel a fejét, amikor az apja kínjában már arról a játékról kérdezte, amivel játszott..és, hogy letölti ő is. Nem akarta, de így legalább egy pillanatra megkapta a fia figyelmét. Az apán látszott, hogy mennyire hiányzik neki a gyereke, aki ott ült vele szemben.. Aztán a vonat beért az állomásra, adott a fiának egy puszit és ölelést útravalóul – a fiú nulla reakcióval viszonozta – majd elváltak.
Már épp elgondolkodtam volna ezen, bámulva kifelé az ablakon, hogy miért is van ez így, mikor a felszabadult helyre leült egy anya és az olyan 8 év körüli fia. Így folytattuk utunkat..ők, az apa és én.
Még le sem ültek, az anya már a telefonját nyomkodta, majd mikor a kisfiú „rászólt”, hogy tegye már el, csendre intette. Semmi fontos dolga nem volt, látszott, hogy csak pörgeti az oldalt, mindent néz, de semmit nem lát. A fiú még párszor próbált beszélgetni vele, várta, hogy az anyukája figyeljen rá, közben volt, hogy a másik apuka is felnézett..és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol..hogy bárcsak észrevenné magát az anya és bárcsak az ő fia akarna ennyire beszélgetni vele.
Míg beértünk a végállomásra, egy szót se szólt a fiához, majd egyszer csak felállt és elindult..a fiú pedig utána..
Még fél 8 sincs. 4 emberből 2 reménykedett. Reménykedett abban, hogy az, akit ő annyira szeret figyelni fog rá. De nem tette, sőt gyakorlatilag levegőnek nézte. Hogy ki a hibás? Fene se tudja, az apa csak szeretett volna egy kis időt reggel a fiával, de nem követelőzve, kikényszerítve, hanem a gyerekre bízva a döntést.. A másik kisfiú pedig az anyukáját szerette volna..a figyelmét, a mosolyát..ami 1-1 pillanatra felcsillant a szemében, mikor valamit látott a vonatról, de ugyanolyan gyorsan tovatűnt, mikor az anyja erre semmit nem reagált. Vajon meddig lesz még ott az a csillogás? Két év múlva már ő is csak a telefonjába bújik majd beszélgetés helyett? Talán nem..
Kitekintés: Azt hiszem, ma újra megkaptam én is a jelzést, hogy milyen nem akarok lenni és ideje változtatnom, mert egy ideje velem is megint elszaladt a ló. A telefon csak egy eszköz, ami összeköthet egymással..de manapság már inkább elválaszt. Figyeljünk erre, hogy ne így legyen!
