Történetek a képzeletemből, melyek utazni hívnak.

Helló, viszlát Edinburgh!

(részlet a regényből)

Hanna

Miközben húzom magam után a bőröndöm azon gondolkodom, mit is keresek én itt. Nem hívott senki, főleg Ő nem. De ez most már mindegy is. A gépem újra itt landolt, ebben az elvarázsolt skót városban hajtom újra álomra a fejem. Edinburgh nem ereszt és újra és újra idehoz a szívem. Vajon minden olyan, mint mikor először jártam itt? Vagy a város is megváltozott, nem csak én?

Ahogy a busz bekanyarodik a Princes Streeten, ismerős épületek bukkannak fel előttem. A Balmoral Hotel óratornya, a Scott Monument égbeszökő tornyai, a Princes Garden még ilyenkor is elképesztő zöld színei… Ha akarnám sem tudnám kitörölni ezeket a képeket az agyamból, miközben eszembe jutnak a régi emlékek is. Egy séta a kertben, egy vihar a Calton Hillen, amit pár perc múlva már napsütés és szivárvány követett. A mai napig nem értem, hogy kerültem én ide és hogyan lett ekkora hatása rám ennek a városnak.

Még nem jelentkezem be a hotelbe. Bár a bőröndöm nem a legpraktikusabb kísérő egy sétához, de a buszról leszállva úgy döntök, most erre van szükségem. A nagy találkozásra ennyi év után a városommal. Ami megváltoztatott, ami tanított, ami olykor fájdalmat okozott. De, aminek mégis hálás vagyok, hogy megmutatta nekem azt az arcát, amit talán sokan soha nem vesznek észre. Mert csak átutazók, turisták, és csak néhány napra hagyják a szívüket elrabolni.

Miközben ezen gondolkodom és a csomagommal szlalomozom az emberek között, megjelenik előttem az a bizonyos hely. Egy hosszú egyenes út vezet fel hozzá, a korláton az oroszlán figyeli, hogy döntök. Nem tudom, miért pont itt kötöttem ki már megint, de elindulok. Csak pár méter, mégis egyre nehezebben követik egymást a lépteim. Nem értem, miért érzem ezt, hiszen az egyik kedvenc helyem lett az itt töltött idő alatt és mégis. Úgy érzem órák telnek el, mire feljutok és meglátom a domb tetejét. Szinte az egész város elém tárul. De mégsem emiatt keveredtem ide, tudom jól. A lábaim visznek tovább a Calton Hill széléhez, ahol már jóval kevesebb a turista. Egy eldugott pont, ami talán nem is eldugott, mégis csendesebb és őszintébb. Ahol már csak én vagyok.

Hideg van. borzasztóan hideg, de hát milyen is lenne az idő a tél kellős közepén. A szél a hajamat borzolja, az arcom kipirult, a szemem könnyezik. Mégsem akarok tovább menni. Leülök egy padra és csak nézek magam elé. Nézem, ahogy a felhők futnak előttem és a táj egyszerre lesz barátságtalan és barátságos is. Eszembe jut, milyen volt májusban itt ülni, amikor mindenki meglepetésére majdnem a 30 fokot is elérte a hőmérő kijelzője. Szokatlan ez errefelé, hiszen általában 15-20 fok fogadja az ideérkezőt még júniusban is. De az a pár nap különleges volt.

A szél egyre jobban erősödik, miközben már a távolban is egyre kevésbé hallani a turisták zaját. Újabb zivatar közeleg, ez itt teljesen megszokott, mégsem mozdulok. Fázom, az arcomat már nem érzem, de nem akarok elmenni innen. Várok. Várok valamire, talán a válaszra, hogy végre megértsem, miért történt minden úgy akkor. Miért jöttem ide és miért hagytam itt mindent szinte egyik napról a másikra. Ennyi lett volna az egész történet? Egy újabb utazás, semmi több? Hogy is ne lenne ez több, hiszen az egész életem megváltoztatta, csak az az egy kis részlet, az ad mindig hiányérzetet.

Egy ölelés, egy csók…csak ennyi jutott volna abból a boldogságból? Talán épp így van rendben, mégsem tudok megnyugodni. Nem hagy békén a gondolat, hogy mi lett volna, ha… Pedig az elmúlt évek megmutatták, hogy ebben ennyi volt és kár még csak gondolnom is rá. Elmúlt. Ahogyan a viharfelhők is továbbálltak. A táj elcsendesül. Hallom a lélegzetem és úgy érzem, mintha megszűnt volna a világ. Mindig ez van, ha eszembe jut. Talán Ő lett volna az a valaki, akiért megéri küzdeni? Talán nem. De olyan ereje van ennek az érzésnek, ami már-már megrémít.

Vissza kell hoznom magam a valóságba. Ide, a dombra, ahol vagyok, a padra, ahol ülök. Nem hagyhatom, hogy megint beférkőzze magát a gondolataimba. Azok az idők már elmúltak, most már nem engedem neki tovább. Csak tudnám, mégis miért vagyok itt? Keserűen elmosolyodom, mikor eszembe jutnak a boldog pillanataink. A nevetések, a titkok, amiket csak mi ismertünk. A bénázásaink, az a néhány óra, ami csak a miénk volt. Senki nem tudott róla, nem sejtették, nem gondolták. Az a pár pillanat volt a mi történetünk. Azok lettek a mi emlékeink és ezekből táplálkozom olyankor, amikor már úgy érzem semmi nem segít.

Mert akármeddig is tartott, akármilyen is volt, szép volt. Minden keserűségével, minden bánatával együtt. Egy titkos kapcsolat, ami mindezzel együtt volt felemelő és hihetetlen. Amikor a gondolataidat nem is kell kimondanod, mert érti, s te is érted őt. Szavak nélkül, elég csak egymásra néznetek. Aztán amilyen lendülettel megérkezett, ugyanolyan gyorsan tovább is áll az életedből. Ennyi volt. Meglehet épp elég is volt. Ez már sosem derül ki.

Ahogy ráz a hideg, úgy döntök ideje most már elindulnom a hotelbe. A nap is megy le, a szél is újra felerősödik és én is teljesen átfagytam. Ahogy a karórámra nézek rájövök, ez nem meglepő, hiszen már vagy egy órája itt ülök a gondolataimba merülve. Felállok, megigazítom a kabátom, felveszem a táskám a hátamra, majd kezemben a bőröndöm fogantyújával elindulok a szállásom felé.

A csomagom kereke beleakad egy gödörbe, így két kézzel próbálom kihúzni onnan. Egy hirtelen rántással sikerül, de ahogy újra lendületet kapok, beleütközöm valakibe. Reflexből odadobok egy gyors „Sorry”-t, majd késve ugyan, de felnézek az illetőre. Biztos egy újabb turista, aki az esti fényekre kíváncsi, gondolom és talán még angolul sem tud. De ahogy ez a gondolat végig suhan az agyamban, már jelentőségét is veszíti. Valami furcsa lesz. Elsőre nem látom a szürkületben az árnyékos arcot, de ez az érzés túl ismerős ahhoz, hogy ne ismerjem fel. Ő az. Csak áll és mosolyog rám, lazán félrebiccentett fejjel nyugtázza a küzdelmem a bőröndömmel, s a keze még mindig a karomon, ahogy megtartott, mikor nekimentem. A meglepetéstől tátott szájjal állok, s kérdezném, hogy mit keres itt, de nem tudok megszólalni. Roland pedig csak néz, mosolyog és…

– Már megint ez az álom!

Riadok fel levegő után kapkodva. Még mindig sötét van odakinn. Megkeresem a telefonom, a fénye egy pillanatra megvakít, majd mikor hunyorogva meglátom a számokat, visszadobom az ágyra. Még csak hajnali 4 óra van. A franc essen bele!

Csak nézem a plafont és nem tudok visszaaludni. Egyszerre érzem úgy, mintha lefagytak volna a gondolataim, s közben záporoznak odabenn. Miért álmodok már megint vele? Miért tér vissza ez a kép, már hetek óta rendszeresen? Azt sem tudom, él-e még, de nem is érdekel. Nem akarok már ezzel foglalkozni, lezártam, elengedtem. Jó lenne, ha ezt végre a tudatalattim is elfogadná. De nem, pont most kell eszembe juttatnia. Mintha nem lennék így is eléggé kimerülve.

A teljes történet hamarosan előrendelhető/rendelhető.
Ha nem szeretnél lemaradni róla, küldj üzenetet az alábbi form kitöltésével és értesítelek a részletekről.
Kérlek írd meg, hogy e-könyvben vagy nyomtatott formában olvasnád-e szívesebben! Köszönöm! 🙂

(Az üzenet nem kötelez rendelésre, csupán a kapcsolattartást segíti elő.)

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: pinterest
Pinterest
Megosztás itt: linkedin
LinkedIn

Ajánló

Legnépszerűbb

Hírlevél

Ne maradj le

Újdonságok és érdekességek

Spamek nélkül.

Kategóriák

Ajánló