Sokan, sokféleképpen esünk bele a halogatás csapdájába. Ez pedig az önszabotázs egyik legjobb módszere. Nem tartjuk magunkat elég tehetségesnek, elég bátornak ahhoz, hogy bizonyítsunk, így inkább azzal nyugtatjuk a bensőnket, hogy ráér az még – pedig nem, több okból kifolyólag sem. De hogy mi is pontosan a halogatás?
Az egyik legrövidebb válasz erre az, hogy félelem.
Hiszen mi is tart vissza minket attól, hogy egy adott dologról döntést hozzunk vagy megoldjuk? Az a fajta kétség, hogy elrontjuk.
Hogy nem választunk jól, nem csinálunk jól valamit és félünk a következményektől. Tehát a felelősségvállalással is dolgunk van. Ebből pedig egyből következik az, hogy vagy épp a felnőtté válás útján vagyunk, vagy ennek próbálunk igencsak ellenállni – tudatosan netán tudat alatt, ezt ki-ki döntse el maga. És hogy miért beszélek én felnőtté válásról, amikor ez egy általános, elkerülhetetlen folyamat mindenki számára?
Hát azért, mert sajnos pont az ellenkezőjével találkozom többször és csak felnőttnek látszanak sokan, miközben az életük tele van hárítással, gyávasággal, hiteltelenséggel. Igen, számomra ezt Dr. Csernus Imre tette tisztává a fejemben még néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem az előadásaira járni és különböző írásokat olvasni tőle. És talán egyedül azért sikerült ezzel a gondolattal hamar megbarátkoznom, mert változni, változtatni szerettem volna. De, akikben ez a hajlandóság még nem érett meg, azok jó ideig vagy talán életük végéig ebben a tagadásban élnek majd.
És halogatnak. Hárítanak.
Lehet nem egy feladat megoldását, de minimum egy területen tuti kiderül róluk mindez. Aminek persze lelki és fizikai következményei is lesznek egy idő után, leginkább az a folyamatos belső feszültség, ami sosem hagy majd nyugodni.
Persze az is előfordulhat, hogy a halogatás hátterében önbizalomhiány áll. Ez valamilyen szinten kapcsolódik az előző területhez is, hiszen a félelmünk is abból fakad, hogy nem bízunk önmagunkban, nem hisszük el, hogy képesek vagyunk akár ismeretlen dolgokat is jól megcsinálni. Ennek a kishitűségnek pedig a kudarcérzet előli menekülés az eredménye. Pedig, ha jobban belegondolunk, azokból a dolgokból tanulunk a legtöbbet, melyeket elrontunk. Ez formálja a személyiségünket, ez alakítja a jövőnket – ha hajlandóak vagyunk tanulni is a hibáinkból. És csak egyszer kell eldöntenünk, hogy nem félünk, s a magunkba vetett hitünk erősebb lesz.
Aztán vannak, akik azért halogatnak, mert negatívan állnak a feladathoz. Nemszeretem tevékenységek, ismerős ugye?
Nálam ez például a mai napig jelen van az életemben és ha belegondolok már gyerekként sem igazán csináltam meg azt, amihez nem volt kedvem. Erre én ma már azt mondom, csak elhatározás kérdése, illetve, ha változtatunk a szemléletünkön, könnyebb letudni mindezt. Ha például előre tesszük a teendőlistán, amolyan „csakazértis” alapon vagy akár kitalálunk valamit, amivel megjutalmazzuk magunkat, ha kész vagyunk, máris könnyebb lesz megcsinálni azokat a dolgokat is, amikért nem annyira vagy konkrétan semennyire sem lelkesedünk – persze nem az első, s nem is a második alkalommal, de hát gyakorlat teszi a mestert.
És van még egy csoport, a túlvállalók, akiknek emellett priorizálási gondjaik is vannak.
Ehhez nagyon határozott rendszert kell kialakítani, előre meghatározva a napirendet és követni is azt. Különben csak azt veszed észre magadon, hogy már megint elvállalod a huszadik dolgot is, miközben se időd, se energiád és az idő múlása, a megfelelési kényszer, valamint a korábban már említett feszültség kicsinál. Ha ezt nem szeretnéd kérj segítséget és ez a kontroll hidd el egy idő után elhozza a változást.
Tehát a halogatásról leszokni vagy legalábbis csökkenteni annak mértékét, nem lehetetlen. Csupán ki kell deríteni a probléma okát – ahogyan valójában minden megoldandó feladatnál ez a kiindulópont – és a megfelelő módszerekkel változtatni a hozzáállásunkon. Egy biztos, ha nincs belső késztetés, változás sem lesz, így a nulladik pont, hogy ezt tudatosítsd magadban, hogy igen, te kreáltad ezt a szituációt és te is fogod megoldani.
Kérdésed van? Írd meg kommentben!
