Már jó ideje annak, hogy elkezdtem figyelni az embereket, a reakcióikat, a válaszaikat. De még inkább azt, amit nem mondanak ki. Ezáltal pedig az évek alatt volt szerencsém egy különös dolgot is megfigyelni. Hogy mi ez?
Az egyedüllét sok mindenre megtanít. Ahogy az előző bejegyzésemben már írtam róla (Egyedül, de nem a világ ellen), számomra inkább mutat pozitív, mint negatív dolgokat. Mióta egyedül vagyok, sokat tanultam önmagamról, persze lehet, csupán azért, mert azelőtt elegendő volt számomra, hogy ott van mellettem valaki, valamint túlságosan is azzal foglalkoztam, hogy olyan legyek, amilyennek a környezetem látni akar, azt a viselkedést hozzam, amit elvárnak tőlem. Majd rájöttem, hogy így „csupán” a legfontosabbat veszítettem el: Önmagam.
Vannak, akik azt gondolják, túl sokat foglalkozom a befelével, és inkább lenne itt az ideje kifelé élni, én azonban így érzem jól magam. Igen, van, hogy már én is érzem, hogy túl sok minden van a fejemben és túlterhelnek a gondolatok, de ezekre az időszakokra is megvannak a magam visszaállító módszerei. Megtanultam, hogyan csendesítsem le az agyam, hogyan álljak talpra és azt is, hogy a szerencsére ritkán, de mégis néha rám törő pánikrohamom hogyan kezeljem. Egyedül.
Eleinte persze ezt átoknak éltem meg, hogy mindent saját magam oldjak meg, majd megszoktam, most pedig úgy gondolom, hogy ez is az erő egyik formája. Ami miatt igenis nem kell szégyenkeznem. Pedig volt, hogy ezt éreztem. Hogy jobb lenne, ha gyenge lennék, hiszen kinek kell egy olyan nő, aki egymaga is elnavigálja az életét. És leginkább a lelkivilágát.
Számomra ugyanis nem a presztizs jelenti az erőt. Nincs saját lakásom, nincs autóm, még csak vezetni sem tudok, ugyanakkor megtanultam, hogyan oldjam meg az elém kerülő feladatokat, hogyan segíthetek másoknak azzal, hogy beszélgetünk, hogy meghallgatom és aztán hogyan tudok a saját démonaimon felülkerekedni. Egyedül.
Mert a legtöbb esetben igenis egyedül vagyok és csak én értem igazán önmagam. És azt is csak én tudom, hogy milyen mocsok nehéz így fent tartani magam lelkileg és amikor épp megzuhanok, visszahozni magam a nullára. Igen, nem a magaslatokra, hanem a kiindulópontra.
Félreértés ne essék, nincs bennem rossz érzés sem a fentieket, sem a következőket illetően, de, ahogyan a bevezetőben már írtam, valami különösen feltűnt. Ehhez pedig úgy éreztem, szükséges mindezt leírnom. Szóval.. Mivel sokaknál látom és láttam már, hogy panaszkodnak, vagy épp nehéznek állítják be a mindennapjaikat, eljött az ideje annak, hogy tudatosuljon bennetek:
- Ha van melletted valaki, akivel bármikor tudsz beszélgetni az érzéseidről: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, akinek bármikor tudsz mesélni a terveidről és érdeklődve meghallgat: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, aki mellett békében elalszol, majd reggel felébredsz: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, akivel programokat csinálsz: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, aki felhív csak úgy: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, aki megkérdezi, hogy vagy: NEM vagy egyedül.
- Ha van melletted valaki, aki támogat: NEM vagy egyedül.
És úgy gondolom a legfontosabb az utolsó pont, bár nem véletlen írtam a többit sem. Viszont, amikor arról szeretnének engem meggyőzni, hogy nekem sem nehezebb elérni bármit is, legszívesebben odasúgnám, hogy hidd csak ezt, de ettől még nincs igazad.
Ugyanis annak, aki fixen egyedül van, mindennemű viszonynak, kapcsolatnak, társaságnak nevezett dolog nélkül, bizony jóval több nehézség jut, mint annak, aki ebben nincs benne. És jól tudom, hogy ez az én döntésem, hogy inkább vagyok egyedül, mint egy bármilyen kapcsolatban (nem is bánom egy percig sem), azonban azt gondolom, hogy ahogy én is arra törekszem, hogy megértsem a másik felet úgy ez viszont sem kellene, hogy kiváltság legyen.
Megmondom őszintén, látva az embereket, a sikereiket, azt ahogyan kommunikálnak, ahogy a céljaikról beszélnek, majd az eredményeikről, egyetlen egy dolgot hiányolok nagyon. Ez pedig nem más, mint hogy megemlítsék, hogy talán feleennyi erejük sem lett volna beindítani a vállalkozásukat, előrébb lépni a karrierjükben vagy épp megvalósítani az álmaikat, ha nem lett volna mellettük az a személy, akit jelenleg a párjuknak mondanak. Ugyanis ez a háttér egy olyan erős támaszt tud adni, amit ezek az emberek el sem tudnak képzelni – vagy talán csak észre sem veszik, mennyit segített nekik.
Ezért aztán csak egyetlen kérésem van azokhoz, akik párban élve mennek előre: becsüljék meg a társukat és adjanak hálát az égnek, hogy nem egyedül kell végig menniük azon az úton, ami az eredményekig vezet. Mert higgyék el nekem, nagyon nem egyszerű önmagamnak önmagamtól éveken keresztül átadni az erőt és még építkezni is. Azoknak pedig, akik hasonló cipőben járnak, mint én: Légy büszke magadra! Mert erősebb vagy, mint hiszed!
