Lehetőség. Annyiszor halljuk e szót és annyian sóvárgunk utána. „Ha lenne lehetőségem…”, „Ha megtehetném…” kezdjük sokszor így a mondandónkat, amikor az álmainkról kérdeznek minket vagy csupán megengedjük magunknak, hogy ábrándozzunk egy kicsit. Aztán ugyanazzal a lendülettel visszahúz a „valóság” a földre és élünk tovább, észérvek szerint. Mert ez a realitás. Vagy azért, mert tudjuk, hogy ha nem szalasztottunk volna már el megannyi lehetőséget, most azt az életet élhetnénk, amiről épp álmodozunk. De valóban így lenne?
El nem tudom mondani, hányszor gondolkodtam már ezen én is. Vajon, ha akkor ott, abban a helyzetben másképp döntök, akkor most enyémek lennének azok az álmok, élhetném őket valóságként? Fogalmam sincs. Azonban egy biztos, valamiért akkor úgy döntöttem, ahogy és minden egyes döntésem egy lépés volt ahhoz az úthoz, amin most haladok. Mert haladok, érzem. Még, ha nem is feltétlen abba az irányba, amit mások elvárnának tőlem.
Sokáig aszerint az elképzelés szerint éltem, hogy mostanra már rég házas leszek, gyerekeim lesznek és tipikus háziasszony, feleség, anya szerepet töltök be. Ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Majd, amikor évekkel ezelőtt ez az elképzelés végképp dugába dőlt és 10 év után egy teljesen új alapokra helyezett életbe kellett belevágnom, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyi mindent kihagytam az addigi életemből. Egyetlen kép vezetett, majd ez is húzta ki a talajt a lábam alól. Ekkor pedig nem volt más választásom, minthogy újra felépítsem azt. Ezúttal egy jobb verzióban. Több élettel.
Emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy mindegy, mennyire félek tőle, igenis repülőre ülök, pedig azelőtt, ha valaki csak megemlítette a repülést, a válaszom mindig az volt: ÉN SOHA. Azóta pedig ez a soha már több tíz utat számlál. Megcsináltam, nem engedtem el csak azért, mert féltem. Rájöttem, hogy ezzel csak magamat zárnám be, a lehetőségeimet pedig ki az életemből. Ezt pedig nem engedhettem. Többet nem.
Elutazni egy ismeretlen országba, ismeretlen emberek közé, csak azért, mert egyikükkel egyszer találkoztam? Őrültségnek tűnik és valahol talán az is. De addigra már eltelt két év és olyan szinten tanultam meg a lehetőségeimmel élni, hogy csak annyit mondtam magamnak: MIÉRT NE? S végül, ahogyan az várható volt, az egyik legjobb döntésem üdvözölhettem, nem beszélve azokról az érzésekről, amik utána köszöntek rám: elégedettség, hogy meg mertem tenni, önbizalom, amiért le tudtam küzdeni önmagam és boldogság. Mert bátor voltam. Újra.
Ugyanis, jobb, ha tudod, a lehetőségek legnagyobb ellensége csupán egyetlen dolog, ez pedig nem más, mint a félelem. Félünk az ismeretlentől, félünk a bizonytalanságtól, attól, hogy valami más mint, amihez addig hozzászoktunk. Félünk változtatni, kilépni a megszokottból. Pedig, amikor a megérzéseinkre hallgatunk az eszünk helyett, már hamarabb tudjuk, valójában merre vinne a szívünk, ha őt követnénk. Úgyis érezzük, mikor éljünk egy lehetőséggel és mikor engedhetjük el azt – mert épp nem is fontos számunkra igazán. Vagy épp nem a számunkra fontos. Nagy a különbség. A régmúlt sebei pedig idővel begyógyulnak és, amint el tudjuk engedni a „mi lett volna ha…” érzését, és inkább a „mi lenne, ha most megtenném”-mel foglalkozunk, akkor megtaláljuk azt, amire annyira vágyunk. Egy olyan életet, amit nem mások elképzelései vezetnek, nem a társadalom elvárásai, hanem mi magunk. A saját vágyainkkal és álmainkkal – immáron a valóságban megélve azokat.
